A cím nemcsak a mai /2023. május 26 Ormos Zsuzsanna és Magyarné Anna/ kiállítás záráshoz kapcsolódhat

INDEX Supplementum; vitaindító gondolatok

Cserjés Katalin írása

„Valamit, ami élő, organikus, ábrázolni képtelenség. Tehát, hogy ennek ellenére kísértésbe esünk e felől a dolog felől, úgy vélem, ez a művészet.” /Hajnóczy Péter: A vese-szörp/

„Az ember a műűűvészetben vagy bármely alkotó tevékenységében – a mű akár ötezer éves, akár öt – a Nagy Fazekas munkáját utánozta, amely mindig élő, organikus, ellentétben az ember munkájával, amely – mit tegyünk! – mindig csupán kreatív lehet. Az embert törekvései mindig organikus műűű alkotására ösztökélik, azonban törekvései eredménye, éppen azáltal, hogy megvalósult az, ami számára a legfontosabb, a mű, szükségképp körülhatárolt lesz, és nem mozgó és változó, amelyet ábrázolásra kizáróóólag méltónak ítélt. Tehát – ismétlem – bármilyen bonyolult, árnyalt, sokrétű értelmezési lehetőség rejlik egy emberi alkotásban – mondjuk írásműben vagy zenedarabban, az írásmű és a zenedarab egy bizonyos ponton túl körülhatárolt és nem mozgó, nem változó.” /Hajnóczy Péter: Dinamit/

„Küszöb-líra”: líra, irodalom, művészet – mert az akar lenni. A küszöbén áll, átlépni e küszöböt nem tudja (nem is akarja?), ugyanakkor művészet akar lenni.

Gondolatok a kortárs művészet befogadásának problémáiról

Az Index link-supplementumok kezdeményezte és Hemrik László múzeumpedagógus által koordinált vitához szeretnék néhány (szándékosan kisarkított) megjegyzést fűzni. Kijelentve már kezdetben, hogy a problémafelvetést túl általánosnak, ill. sokfelé nyitónak tartom ahhoz, hogy egy vitázó beszélgetés bármit megoldhasson, sínre tehessen.

1. A vitacikkekben megszólalók által körvonalazott dilemmát (óvni kell a kortárs művészetet a befogadói felhígítástól) bizonyos szempontból, legalábbis innen nézve, Szeged-Vásárhelyről álproblémának érzem: „Szó, szó, szó…!” (Hamlettal szólva). Messze vagyunk a felhígulástól, mikor a befogadás sem történt még meg. Ez utóbbit (a kortárs művészet befogásának lehetségességét) érzem fő kérdésnek; megoldási javaslataim nincsenek, csak puhatolózásaim.

A kortárs, radikálisan kísérletező művészet minden kétséget kizáróan létezik, jelen van, mind több fórumon, intézményben követel helyet, ez még itt, vidéken (Szeged-Hódmezővásárhely) is látszik. A közönség azonban alapvetően konzervatív. Vagy sznob, azaz úgy hiszi, ért mindent, s ettől modern. Vagy bizonytalan, s még ez a legjobb. A látogatók még mindig és mindörökre a márványfehérségű, eleven fényű krizantémot csudálják a vásznon, amint megcsillan és legurulni készül szirmairól a vízcsepp.

És valóban: mivel tud szolgálni ehhez képest a kortárs kísérletező? Elveszi a cselekményt, a kivehető figurát, elveszi a „szépséget”, az „érthetőséget”. Végül elvész az is, amit korábban „művészetként” írhattunk körül.

Viszont az is kétségtelen, hogy ha valaki makacs állhatatossággal jár az alternatív tárlatokra, s egy idő után vissza akar térni a krizantémokhoz, nem fog neki maradéktalanul sikerülni.

A kortárs művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl.

(Minden nagy művészet felforgat, az idegekig, velőig nyúl. A kortárs művészet így, mindenestül: „nagy” művészet. Hibás következtetés.)

2. Magyarázat („múzeumpedagógiai munka”) nélkül egyszerűen lehetetlen megérteni e szélsőséges, kaleidoszkópikus valamit, ami a kortárs művészet. Kalauz nélkül bársony labirintusában elbizonytalanodik, eltéved az utazó.

Éppen ellenkezőleg. Felesleges minden didaxis, nem kell magyarázat, ami mindig belemagyarázattá válik végül. A mű nyitott; az interpretáció szabad. Az interpretáció magányos tevékenység, és „a kulcs mindig a recepción van”[1]. De egyedül veszem át ezt a kulcsot.

3. Van, aki azt szereti, ha mesélnek neki a műtárgy keletkezéséről, a szerzőről, műhelytitkokról; s végül mesélnek neki magáról a műtárgyról is. Elmesélik, miről szól.

Van, aki azt szereti, ha turistaként áldozhat a művészet oltárán, s nagy külföldi múzeumok (monstre hazai tárlatok) belépőjét mondhatja magáénak.

Van, aki örül, ha rajztanára kimozdítja őt az iskolapadból, s a napfényes utcákon át egy múzeumba kerülvén, végre békét hagy néki az oktatás.

Van, akinek az okoz örömet, ha ünnepnapon, barátnéját karon fogva betérhet egy frekventált múzeumba, e kiemelt helyre, a szépnek tudott tárgyak őrzőhelyére (tudjuk, gettójába is).

Van, aki a megnyitókat szereti,

… S „végül valahol van valaki”[2], aki egy belső parancsnak engedelmeskedve, sürgető kívánságát követve magányosan igyekszik a múzeumba: rendszeresen, szórványosan vagy rapszodikusan.

Akárhogyan is történjék a találkozás a kortárs művészettel, egy bizonyosnak látszik: elengedhetetlen, hogy ott legyen, és minél többet legyen ott a látogató ezek között a műtárgyak között. Hogy megszokja őket. Megszokja szívni a levegőjüket, ezáltal, a befogadás-lélektan törvényeinek engedelmeskedve, akár kényszerűségből is, de lassacskán elfogadja őket, ismerőseivé váljanak. A video-installáció, a fény-árny szobor, az environment és a koncept art Tót Endre-i üres keretei is.

Elfogadja, hogy nem szükségszerűen a”jelentés” és „üzenet” megtalálása a cél. Egy figyelmes tekintet, mely egészen átadja magát a látványnak, regisztrál és megállapításokat tesz. Vagy még azt sem, csak figyelmes türelemmel befogad.

S ezután, az elfogadás után jöhet létre a (hitt és remélt) megértés.

A múzeumpedagógusnak mindkét fázisban kiemelkedő szerepe lehet. De csakis akkor, ha magas szakmai tudású (ezáltal hitelű), ha van egyéni-eredeti koncepciója az adott műtárgyról, s ha kellőképp invenciózus előadó. A kortárs művészet befogása: „nyomozás és felfedezés”[3] – nemes intellektuális kaland. Ha a múzeumpedagógus a kalandnak s a komoly munkának ezt az auráját meg tudja teremteni, nem munkálkodott hiába.

Amennyire módomban állt megismerni a Ludwig Múzeum (és a Szépművészeti Múzeum) közönségprogramjait, a fenti szempontokat figyelembe véve: sokoldalúnak és hatékonynak találom az ott folyó tevékenységet.

 

A „jelszó” pedig legyen, mindörökre, a kassáki: „Mindig tovább!”

 

[1] E talált mondatot Szilasi László kollégámtól vettem, egy Esterházy Péterről értekező tanulmányából; Szilasi viszont Szirák Pétert nevezi meg e mag-mondat fel-találójaként.

[2] A. Rimbaud: Gyerekkor-3.

[3] Halász László könyvének címét kölcsönöztem: Az olvasás: nyomozás és felfedezés.