Cserjés Katalin:
Március 1. péntek, szép tavaszi nap, kinyílt az aranyeső, langyos eső csepereg, vége a télnek, de nincs vége a Pagony titokzatos útjainak…
Ezen a héten Jung Katinkat hallgattuk, még mindig a magyarországi klasszicizmushoz kötődve, s annak végére hagyva ezt a különleges, keserű sorsú, érdemtelenül sokat szenvedő és hiába-küzdő, életében igazából kevéssé elismert, sokat támadott, de életideje leteltén is sok bírálatot-, máig kritikákat kapó embert, művészt, szobrászt – Ferenczy Istvánt; őt ismerhettük meg az órán Tagtársunk kiváló, mindenre kiterjedő előadását hallgatva.
Meller Simon 1905-ös kiadású könyve alapján mutatta be előadónk Ferenczyt, e nagy magyart, elhivatott embert, aki küzdelmes sorsból, alacsony sorból, a kevés ismeret világából küzdötte fel magát jelentős művésszé, magyarság-szobrásszá, úgy, hogy minden erejét megfeszítve, egyetlen célra fókuszálva előbb “külföldi” lett, hogy a legjobbaknál (Canova, Thorwaldsen) tanulhassa a szobrászat nyelvét Európában, majd hazatért, és minden pénzét, tehetségét a magyar eszmének, nagy embereink megörökítésének, a hazának, a dicsőséges, egyszersmind szenvedésekkel telt múltnak áldozta.
És csaknem ismeretlenül halt meg, olyan művészként, akinek épp legnagyobb tervei nem sikerültek; akit már életében igen sok bírálat ért, és aki töretlen szívvel maradt meg mindörökké, a kudarcokon, bánaton túl is – igaz magyar embernek és művésznek.
Köszönjük az előadást!! Köszönjük Ferenczynek a Pásztorlánykát, Csokonai mellszobrát, a súlyosan megbírált Kölcseyt, az el nem készült, elpusztított Mátyás-emlékművet – tiszta, hősies, szorgos jellemét, nem alkuvó magatartását… Mi bizonyosan sosem fogjuk bírálni Őt!
Ferenczy István Jungné Katalin
Ferenczy István Jungné Katalin
Haranghy Gézáné fotói:
Szalma Judit fotói:
