Cserjés Katalin:
Mai péntekünkön a Pagony, kicsiny mértékben bár, de, mintegy pihenésképpen/kitérőt alkotva — irodalommal foglalkozott, hogy aztán újult erővel vethesse ismét magát a képzőművészetek — jelesül: a romantika s majd a realizmus téreire, az eltervezett, korántsem rövid időre… Elolvastunk együtt egy “örökzöld”, groteszk voltában örökérvényű Örkény-novellát, mely egyszerre volt bizarr, mágikus, leleményes és fájdalmasan igaz, miközben fejcsóváló vagy bólogató mosolyt csalt a hallgatók ajkára… Ahogy gondolható is volt — Csoportunk tagjai egyáltalán nem egyformán értelmezték a borzongató, talányos, groteszk, ámde realista történetet az emberi butaságról, sóvárgásról, kedves pimaszságról, pénzsóvárságról, megkísértetésről. Ezután egy csodálatos kései József Attila-vers hangzott fel, immár cím nélküli, talányos, szép, igaz és fájdalmas, egyszersmind lehetetlen. “Csak az olvassa versemet…” — köti ki, parancsolja meg kategorikusan az immár a halál árnyékaival küzdő József Attila, s mi, kései olvasók, borzongva érezzük meg, többszöri olvasás, többszöri áttétel során, hogy igen, csak és csak az olvashatja-értheti ezt a félelmetesen őszinte, tragikus költészetet, aki maga is ismeri a József Attila-i fájdalmat; aki hasonmása, lelki mélyrokona a költőnek. Végül egy hajdani, rendkívüli emberről esett szó Pilinszky János egyik híres betét-verse kapcsán (A Farkas meséje); egy fiatal lélekről, egy másik József Attiláról, aki NEM volt képes emberi, olvasható formába önteni zseniális gondolatait, s aki korán, igen fiatalon pusztult bele a társtalanságba, telítettségbe, magányba, a kifejezés képtelenségébe…
A következő Pagony-alkalom ismét a képzőművészeté lesz!
A fotókat Magyar Józsefné készítette.