Goya, az egyik legnagyobb valaha-élt művész portréja Haranghyné Anci kezétől…

Különleges témát, izgalmas prezentációt láthattunk pénteki foglalkozásunkon, s bár egész órán csendben figyeltünk, elmerültünk a spanyol művész utánozhatatlan világában – nem értünk a bemutató végére, sőt! úgy tűnt, nem is lehet a végére érni: a Goya életművet befogni — tán egy élethossz is kevés hozzá… Igazából azt sem tudtuk teljes beleéléssel gondolni, hogy itt még a klasszicizmusról volna szó… Eleve (amire számítottunk is!), a pályakezdés éveitől előrehaladva, mintha új- és új művész állana előttünk! A Királyi Kárpitszövő Műhely megbecsült alkotója nem tűnik azonosnak a királyi család (torz)képeinek realizmusával, de a Kolosszus megálmodójával sem, hogy a Süket Ember Házának vad látomásairól, szürreális, már-már 20. századi expresszionizmusáról ne is szóljunk… (a Szaturnusz felfalja gyermekeit – tán jobb, ha nem vetítjük érzékeny szívű Csoportunk előtt). Egyébként idáig még nem is jutottunk el az órán: Ancikánk alapossága részletező mű-megbeszéléseket generált, s bőven hagyott munkát a következő alkalomra is…

Barabás Miklós azonban, kinek akvarelljeit, pompás kortárs-portréit a Pagony a minap látta „élőben” a Nemzeti Galériában („ezer lépcső le- és fel…, át és keresztül”) – ez alkalommal elmaradt; következő foglalkozásunkon a véle való megismerkedéssel kell kezdenünk a „nem-klasszicista” óriás, Goya hátralévő munkái helyett… (De hisz Chardin sem klasszicista nem egy helyütt, ellenben mély-realista; hogy Ingres politikus-portréiról ne is beszéljünk!!)

Fotó: Szalma Judit