Cserjés Katalin:
35 fok meleg, trópusok, de a Pagony-lakók nem hátrálnak…
A mai Pagony-találkozó duplára sikerült: két nagyszerű előadást hallgathattunk meg – először Lenkénk, majd az újra- és újra „visszakapott” Ormos Zsuzsink tollából…
Valahogy nehéz elkezdeni a romantikát, tán a forró nyár nyomaszt-riaszt bennünket, hogy „szünidőben” új, hatalmas, tán több évre szóló anyagba kezdjünk; tán azt érezzük, hogy nagyon is megszerettük a klasszicizmust — nehéz abbahagyni; a maga bölcs konzervativizmusával, lehetséges, közelebb kell hogy álljon Körünk életkorához, élményvilágához…
Első mai előadásunk mindenesetre még a klasszicizmusé volt: Lenke tagtársunk az irodalom, a dráma, a színház, a színjátszás felől közelítette a témát. Szó esett a francia klasszicista (de, bizonyos értelemben, már a romantika felé tájékozódó) drámáról: Corneille és Racine híres, egymástól igen-igen elkülönböződő, felejthetetlen műveiről. Moliére-ről már korábban is beszélt nekünk Lenke, így most áttérhettünk a bontakozóban lévő magyar dráma és színház világába. Legnagyobb megelégedésünkre – és hiánypótlóként – elősorolódott Sztárai Mihály portréja, majd Bessenyei György és Dugonics András munkássága került górcső alá: egy izgalmas, magyarságtudat-érlelő korszak (valaha kiemelt irodalmi tananyag; mára félig elfeledett, poros nevek…). Dugonics András és Kisfaludy Károly következett még (kik közül az utóbbit tán már romantikusnak tarthatnánk művei révén); s jött Kazinczy a nyelvújítással, s nem utolsó sorban: jöttek sorra a színház-alapítási kísérletek, az iskoladrámák régisége után a vidám, kedvszerző színdarabok, a pesti német színház… (Ne feledjük! Pest eleinte, s még sokáig – német ajkú volt; Petőfit is németet tanulandó adta atyja egy időre Pestre). Hogy végül 1821-ben az első állandó magyar színház is megjelenhessék – szép idők, forradalmi idők! Köszönjük Lenkének a bájosan előadott, lelkes, igen felkészült előadást!!
Foglakozásunk második felében Ormos Zsuzsinkra füleltünk, s áttértünk a képzőművészetre, bár még, ismét, a klasszicizmusra (ugyanakkor már romantikus szálakat is érzékelve, hisz jól tudjuk: a korszakhatárok nem élesek sosem…) Francois Rude sokak előtt ismeretlen munkásságát tekintettük át, és ismét megéreztük: mily’ keveset tudunk; húsz év képzőművészeti munkálkodásunk és tanulmányaink általában csak a legesleghíresebbekig juttattak el bennünket. Most Rude szobrai, domborművei, híres szabadság-indulóvá vált történelmi óriás-munkái nyűgöztek le mindnyájunkat, de megragadott a furcsa, eleddig sosem látott A halhatatlanságra ébredő Napóleon című, talán már klasszicistának sem nevezhető különös munkája… De még ennél is jobban vésődött emlékezetünkbe Jean Baptiste Carpeaux (ki magának Rodinnek az előfutára) felejthetetlen, furcsa, egyszerre gyönyörű és riasztó Néger-nő torzója…
Hiába! Közelítünk a vad romantikához…
Köszönjük a pompás előadásokat! Legközelebb élő tárlanézőbe megy a Pagony, alkotói vezetéssel…
Bemutatók:
Klasszicizmus a drámairodalomban. SzalaiLászlónéLenke
A magyar dráma kialakulása.Szalainé Lenkepptx
Haranghy Gézáné felvételei
Magyar Józsefné felvételeiből
